SVC VMC Belépés
Csokonai Vitéz, Mihály portréja
Csokonai Vitéz, Mihály

A reményhez (Magyar)

Főldiekkel játszó
Égi tűnemény,
Istenségnek látszó
Csalfa, vak Remény!
Kit teremt magának
A boldogtalan,
S mint védangyalának,
Bókol úntalan.
Síma száddal mit kecsegtetsz?
Mért nevetsz felém?
Kétes kedvet mért csepegtetsz
Még most is belém?
Csak maradj magadnak!
Biztatóm valál;
Hittem szép szavadnak:
Mégis megcsalál.

Kertem nárcisokkal
Végig űltetéd;
Csörgő patakokkal
Fáim éltetéd;
Rám ezer virággal
Szórtad a tavaszt
S égi boldogsággal
Fűszerezted azt.
Gondolatim minden reggel,
Mint a fürge méh,
Repkedtek a friss meleggel
Rózsáim felé.
Egy híjját esmértem
Örömimnek még:
Lilla szívét kértem;
S megadá az ég.

Jaj, de friss rózsáim
Elhervadtanak;
Forrásim, zőld fáim
Kiszáradtanak;
Tavaszom, vígságom
Téli búra vált;
Régi jó világom
Méltatlanra szállt.
Óh! csak Lillát hagytad volna
Csak magát nekem:
Most panaszra nem hajolna
Gyászos énekem.
Karja közt a búkat
Elfelejteném,
S a gyöngykoszorúkat
Nem irígyleném.

Hagyj el, óh Reménység!
Hagyj el engemet;
Mert ez a keménység
Úgyis eltemet.
Érzem: e kétségbe
Volt erőm elhágy,
Fáradt lelkem égbe,
Testem főldbe vágy.
Nékem már a rét hímetlen,
A mező kisűlt,
A zengő liget kietlen,
A nap éjre dűlt.
Bájoló lágy trillák!
Tarka képzetek!
Kedv! Remények! Lillák!
Isten véletek!

1803



An die Hoffnung (Német)

Himmelsglanz vorspiegelnd
jedem Erdenkind,
gabst du dich als Gottheit,
Hoffnung, falsch und blind!
Du, vor der der Ärmste
in die Knie erbricht
wie vor seinem Engel,
der ihm Schutz verspricht.
Flüsterst noch mit glatter Zunge
heimlich Mut mir zu,
zweifelhafte Lust versprichst du,
nimmst mir meine Ruh!
Ach, du schienst mein Tröster,
wie vertraute ich
deinen schönen Worten,
doch du narrtest mich!

Pflanzest meinen Garten
voll Narzissen auch
und mit Bächen tränktest
du mir Baum und Strauch.
Hast mit tausend Blüten
Lenz auf mich gestreut,
würztest ihn mit Wonne
und Glückseligkeit.
Morgens mit der ersten Wärme
wandte sich mein Sinn,
froh wie eine flinke Biene,
zu den Rosen hin.
Nur noch eines fehlte
meinen Freuden hier:
Lillas Herz erbat ich.
Gott, du gabst es mir!

Doch die frischen Rosen
welkten bald dahin,
trocken sind die Quellen,
fahl der Bäume Grün.
Heiterkeit und Frühling
wichen Winterleid,
war nicht lange würdig
dieser schönen Zeit.
Hättst du mir nur sie gelassen,
Lilla nur allein,
braucht ich nicht im Lied zu klagen
meine Liebespein.
Denn in ihren Armen
käm die Lieb zurück,
und ich säh nicht neidisch
auf der andern Glück.

Oh, verlaß mich, Hoffnung,
geh, laß von mir ab,
deine Härte bringt mich
näher nur dem Grab!
Meine Kräfte schwinden,
auf zum Himmel will
meine Seel, der Leib will
ruhn im Grabe still.
Blumenleer sind alle Wiesen,
Felder ausgebrannt,
öde liegen Hain und Wälder,
und die Sonne schwand.
Süße Schattenbilder,
Träume bunt und reich,
Freude, Hoffnung, Lilla,
lebt wohl, Gott mit euch!